Kerti emlékek

Milyen hatások értek életemben, milyen emlékek élnek bennem, amiért pár éve egyre határozottabban fordulok a természethez, egyre erősebb bennem a vágy a kertészkedés iránt?

Gyerekkoromban nem volt kertünk, de nyáron és téli szünetekben is sokszor voltam nagyszüleimnél, akik a Balaton mellett, Zamárdiban éltek.

A kertkaputól pirosan viruló rózsalugas vezetett le a házhoz, a nagyszoba ablaka előtt óriási  aranyágbokor ontotta virágait tavasszal, és a forró nyarakon a ház melletti diófa árnyékában hűsölhettünk a hintaágyon.

Ezek a nyarak észrevétlenül ültették el bennem a kerti élet ritmusát, a természet apró változásait napról-napra, és bár nem vettem részt a kerti munkákban, mert csak játszadoztam, amíg nagymama művelte a veteményeskertet, mégis belém ivódtak a színek, illatok és ízek, amiket a kert nyújtott - anélkül, hogy tudatában lettem volna. A baromfiudvar a ház mögött, a füstölő ínycsiklandó illata, a frissen leszedett zöldségekből főzött kerti zöldségleves szín- és íz-kavalkádja, a zamatosan habzó málnaszörp, télen disznóvágáskor a pörzsölés szaga mind vissza-visszatérő emlékek.

Szerencsésnek tartom magam, hogy megéltem, megtapasztaltam mindezt. Közvetlen közelről nézhettem, ahogy a magok kibújnak a földből, növények lesznek, majd teremnek, és a termés az asztalunkra kerül. Ugyanilyen természetességgel történt, hogy a tojást a tyúkok alól szedjük ki, a sárga pelyhes kiscsirke pedig felnő, és amikor eljön az ideje, nagymama levágja és aranyló húsleves és ropogós rántott csirke lesz belőle. Ahogy a disznóvágás után is nyilvánvaló következetességgel lógtak a kolbászok, hurkák és egyéb füstölnivaló húsok az akácfa füstjében, amik végül a kedvenc bablevesünket ízesítették. A gyümölcsfák annyi gyümölcsöt adtak, hogy egész évben ellátták a családot befőtt és lekvár formájában, a Kőhegyen nagypapa szőlője pedig minden évben megteremte a bort, a lehulló gyümölcsökből pedig aromás pálinka lett. Mindez generációkról generációkra öröklött szervezettséggel történt, ahogy az ember belesimulva a természetbe, és szinkronban az évszakok változásával megtermelte és kitenyésztette mindennapi ételét.

Másik nagyon fontos élményem egy könyvhöz kötődik. 16 éves korom körül olvastam Borsos Miklós szobrász feleségének B. Kéry Ilonának, Bubának Kertem című könyvét, ami a Tihanyi-félszigeten, Aszófőn zöldellő édenkertjük létrejöttéről szólt. Elvarázsolt az, ahogy a kötött, agyagos földből nekiláttak kertet varázsolni. Az épphogy csak alakuló kertet aztán szétszaggatta a II. Világháború, kezdhettek újra mindent elölről, hogy aztán hosszú évek figyelmes és odaadó munkájával csodás zöld oázist varázsoljanak, ami egy időben a környék művészeinek szeretett találkozóhelye lett. Nagyon sokszor elolvastam ezt a könyvet, csodálva nézegettem a színes képeket és Borsos Miklós pár vonalból álló, zseniális illusztrációit. Akkoriban nem gondoltam még arra, hogy én is kertészkedjek, mégis hihetetlenül vonzott a kert fejlődése, együtt örültem Bubával, ha szépen fejlődött egy virág az új helyén, és szomorkodtam vele, ha elverte a jég a kertet. Most visszagondolva sokat tanultam ebből a könyvből, ha nem is úgy, mint egy gyakorlati tanácsokat adó, kertészettel foglalkozó írásból, de a természethez való alázatos szeretetet mindenképpen.
Részlet a könyv utóhangjából:
"Miért is írtam meg ezt a könyvet?
…azért írtam, hogy a kert születése, szépsége és a ráfordított sok gond, munka ne szálljon el a semmibe. Ha majd egykor felveri a gaz, kiöregszenek fái, elhervadnak virágai, szétesnek kövei, és mindaz, ami kert volt, eltűnik az Idő homokja alatt, talán mégis marad belőle valami: halványodó emlék egy sárgult könyv lapjain. És talán megérint vele valakit, hogy ő is – mint én – egyszer megpróbáljon kertet teremteni, mert kertté tenni a sivatagot örök cél.
…az ég ott is, ahol Te vagy, éppen olyan kék és ragyogó a májusi reggeleken, s a friss tavaszi zápor is egyformán üdítő, s a lenyugvó nap – bárhol légy is – aranyával, bíborával egyformán búcsúzik. Csak meg kell állni, meg kell látni, meg kell pihenni, és át kell adni magadat kissé a csendnek, a magánynak. Minden levél, minden fűszál, minden madárdal a tiéd is. És minden nagy emberi élményt átélhetsz egy könyvvel a kezedben, egy hangszerrel szobád csendjében, vagy egy rózsaszál fölé hajolva.
Azt mondják, az öregszik, akinek már nem hoz újat a tavasz. Hát öregedhet a kertész, akinek nincs két olyan tavasza, amelyik egyforma volna?"

A harmadik meghatározó kert is a Balaton partján van – a Balaton tehát mindenképpen a második otthonom – és nem emlék, hanem a kézzelfogható valóság, azaz a Szemesen lévő családi nyaraló kertje, ahol pár éve kiolthatatlan lelkesedéssel próbálom megvalósítani vágyaimat és színtere a blog kertészeti bejegyzéseinek is.

Ahogy megérkezünk a városból és belépünk a kertkapun mintha lelassulna az idő, kisimulnak az idegek, és valami mély megelégedettség fog el – lehet, hogy ez a boldogság? Igen, azt hiszem, biztosan az!